Az empátia tanulható 2. rész

Folytatom az empátiafejlesztéssel kapcsolatos tapasztalataim leírását:

Fontos emlékezetünkben tartani azt, hogy az empátia nem azonos az anya és csecsemője közötti szimbiózissal. Az összeolvadásnak ezt a fajtáját, amelyben a csecsemő nem biztos afelől, hol végződik ő és hol kezdődik az anyja vagy a külvilág: személyiség előtti állapotnak nevezhetjük. Ebben az esetben a csecsemő még nem tudja, hogy mit jelent személyiségnek lenni.
Hasonlóképp különbözik az empátia attól is, amit identitásvesztésnek nevezünk, s amit egy embertömeg sűrűjében élhetünk át. Ez regressziót jelent, amikor is egy korábbi fejlettségi állapotra lépünk vissza.
Az empatikus megértést általában csak hosszabb gyakorlás után sikerül megvalósítani, de mint tudjuk: egy világ körüli út is az első lépéssel kezdődik.
Az lehet empatikus, aki önmagává válik. Az önmagunkká válás része az, amikor megtanuljuk az érzelmeinket a végsőkig átélni, érezni az érzelmeink vegetatív kísérő jelenségeit egész testünkben. A saját testtel való ilyen megbízható összeköttetés feltétlenül harmóniához vezet.
Az énünk felfedezésének folyamata nem ér véget önmagunk elfogadásánál, hanem akkor fejeződik be, ha meg is szeretjük önmagunkat. Ez nem egy vállveregető, mindent elnéző önszeretés, hanem egy nyugodt öröm, amit az okoz, hogy én vagyok én, hogy az ember saját magává válik anélkül, hogy szervezetét becsapná, élményeit eltorzítaná.
Ezek után – természetesen az előzőektől nem elszakítható módon – kell hangsúlyoznom az empatikus folyamat tudatosító, megértő mozzanatát.
Miután mindazt felfogtuk, amit a másik érzelmekben, mozdulatokban, energiaáramoltatásban, szavakban, az idővel való gazdálkodásban, stb. kommunikál – akkor a beszélő által közölt információk lényegesen tágabb csatornán jutnak el hozzánk, mint ahogy az a hétköznapi beszélgetések során szokott megtörténni.
Meghallgatóként korábbi tudásunkra, tapasztalatainkra támaszkodva a jelen pillanat érzéseit, benyomásait szavakban összefoglaljuk magunk és partnerünk számára. Így a segítségre szoruló személy sokszor nonverbális, szétáradó érzelmi közlései a szóbeli visszajelzések során világos, érthető megfogalmazást nyerhetnek.
A meghallgató tehát a beszélgetés egy pontján megpróbálja meghatározni, ellenőrizni, hogy helyesen érti-e a beszélő belső világát, úgy látja-e , ahogy azt a másik pillanatnyilag tapasztalja. A „hallgató” így megfogalmazott valamennyi válasza azt a kimondatlan kérdést tartalmazza, hogy: „Így érzed-e?” , „Jól érzékelem-e azt, amit átéltél? Ha nem, szeretném összhangba hozni a saját tapasztalataimat a tiéddel”.
A beszélő (tanuló) számára a meghallgató (tanár) ilyen reakciói aktuális benyomásainak, érzékelésének tükrözését jelenti. Az érzések és személyes jelentések ugyanis élesebbnek tűnnek, amikor valaki a saját szemszögéből láttatja meg velünk a saját dolgainkat, az ő kifejezéseivel, hangsúlyaival, szavaival megfogalmazva halljuk vissza egyéni tapasztalásainkat.
Ez a visszajelzés az empatikus kapcsolat döntő eleme. Ekkor a segítő (tanár) annyit és olyan módon jelez vissza, amennyit és ahogyan a másik befogadni képes az adott pillanatban. Ez sokszor az eddig tudattalan mozzanatok tudatosítását, felismerhetővé tételét jelenti. A beszélő önmaga ismeretlen régióinak feltárulását tapasztalja meg. Ez gyakran új felfedezést, irányt, megkönnyebbülést, örömöt és még sokféle színt hozhat az egyre teljesebbé váló empatikus kapcsolatba.
A tanári munkában az empatikus megértésre különösen akkor van szükség, amikor a diák, a kolléga, vagy egy másik ember bizonytalan, fél, zavart, szorong, problémákkal küszködik, megfélemlített, meginog az önértékelése vagy más, önmagával kapcsolatos viszonyulásával van gondja.
Az empatikus odafordulás élménye, az elfogadás légköre hatékonyan képes segítségre lenni a gondokkal küszködőnek.
A folytatásban ismertetem az empátiás folyamat lépéseit a beszélő, a diák szemszögéből.
(folytatása következik)

Hivatkozások:
A tanári empátia fejlesztése, 1990. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, Aula Kiadó.